szuperapu

A tehenem szépen halad, jövő hét végére készen is van. Én meg nyilatkozom, és címlapon virítok. Meg lemondom a szereplést. Mert ma reggel a nagylányt kellett beíratnom az óvodába, és nem értem rá a reggeli műsorban bohóckodni. Pedig kell a promó, mert kétségbeejtően kicsi a mecénásként szóba jöhető cégek érdeklődése. Míg Prágában 217 tehén vonult az utcára, addig kies fővárosunkban a szervezők emberfeleti munkájának dacára is csak 60 jószágnak van szponzora.
Elmaradott országban élünk.

Holnap férjhez megy a húgom. Ami nagy-nagy öröm, de mégis kérdések garmadáját veti föl. Főként a saját lányaim jövőjét tekintve. Illetve az enyémet tekintve. Mármint, hogy hogyan fogom megtűrni a hímnemű egyedeket körülöttük.
Meg, hogy ezeket az egyedeket hova fogom elásni.

Nagymamám állapotában vannak bíztató jelek. Persze ez egy nagyon vékonyka szalmaszál, és épp csak az optimizmusom tud benne megkapaszkodni...

Szeretjük azt hinni, hogy azokkal akiket nagyon szeretünk nem történhet semmi baj. Pedig igen.
Szeretnénk ha az életünk szép pillanatai mindig megmaradnának. Pedig még az emlékek is múlandóak.
Most szeretnék felébredni ebből a hihetetlenül rossz álomból amit valóságnak hiszek. Pedig tudom hogy nem alszom.

A nagymamám súlyos szélütéssel kórházba került...
Nagyon egyedül vagyok.

Kezd repedezni az én kis világom fundamentuma...