szuperapu

Miközben görgetem tovább a Fejetlenség témáját - ami hamarosan egy nyolcoldalas képregényben bontakozik ki, és áprilisban jelenik meg - a kiállítás egy héttel tovább tekinthető meg. Szóval aki eddig lemaradt róla, az még megnézheti az Odeon Lloyd mozi előterében.

Kis írott kiegészítés azoknak akik már látták, kis ízelítő azoknak akik tervezik megnézni, és pótlék azoknak akik nem tudnak elmenni de kicsit azért érdekli őket:

- Vécsei Rita Andrea megnyitó szövege:  itt
- Szeles Judit háttértörténete: itt

És persze némi nemű illusztráció mindkét helyen...

Gőzerővel folyik az állami monopóliumok kialakítása kis hazánkban, pártunk és kormányunk központosít és államosít. Továbbra is. És közben persze okként és mozgatórugóként a gonosz, és kizsákmányoló multik egyre cizelláltabb és árnyaltabb propagandaképét is lendületesen felfestik a falra. Mintegy ördögként. Pedig ha végiggondoljuk a dolgot, nem a multi gonosz és nem is a multi törekszik kizsákmányolásra. Hanem mi vásárlók. Az olcsó tömegterméket vesszük, olyan nyomott áron, ami sem a személyzet, sem a beszállító tisztességes kifizetését nem teszi lehetővé.  Lusták és spúrok vagyunk megvenni az őstermelőtől a tojást, de a falra is a lakber áruházban árusított egyen-dekoráció kerül, az egyedi kortárs képzőművészeti termék helyett.

Azt pedig hogy az állam rossz gazda nem kell bizonygatni. De ha nagyon matekozni akarunk a pécsi példa még mindig kéznél van. Persze nem kell professzori képesítés ahhoz, hogy belássuk: a korrupció állami játszótér...

Hát most magaslabdát kapnak azok akik a művészeti megnyilvánulásokat nagy általánosságban pszichodráma szakkörként szokták értelmezni. Pedig távol áll tőlem hogy azon általános közvélekedést támogassam - a következő kiállítási anyagommal - miszerint a hányattatott sors jótékony hatással van az alkotás folyamatára. Pedig nem. Nem jó múzsa a szenvedés. És nem gyógymód rá a festés. Ennek ellenére az elmúlt időszak fejetlenségére rímelnek a mostani képek. Persze nem nehéz belelátni mást, avagy bővíteni a kört, és beszélgetni a képekkel.

De lehet velem is...
Holnap a megnyitón. Odeon Lloyd mozi, Hollán Ernő utca 7. 19 óra.
Gyertek jó lesz!

Nem véletlen szerintem, hogy nem túl sok kiöregedett kosarast lehet látni korcsolyázni. Egyrészt a két méter közeli magasságból indulva már szépen fel lehet gyorsulni egy esésnél, másrészt az elhasznált ízületeket sem az efajta mozgásformákra találták ki. Az már csak technikai mellékszál, hogy korcsolyákat se nagyon forgalmaznak 46-os, 47-es méretben. Szóval nem sok érv szólt amellett, hogy jégre menjek, főleg hogy már nem vagyok fiatal. Mármint annyira fiatal, hogy új dolgokat könnyedén és élvezettel elsajátítsak...

Aztán mégis. Lehetett volna rosszabb is. De meg kell mondjam, hogy nem sok megalázóbb dolog van, mint amikor nagynyilvánosság előtt egy komplett hokicuccba öltözött száguldó négyéves menetszele kibillent az egyensúlyodból...

Újabb (a történelem süllyesztőjéből előkapott névvel fémjelzett) válságterv látott napvilágot ezúttal a mezőgazdaság fellendítésének ügyében. A pökhendi nacionalizmus és a szakmai hozzá nem értés itt is vezérfonal, ahogy az Első Orbán Kormány alatt megszokott családi gazdálkodás előtérbe tolása is. Meg a háztájié. Hát nekem van némi rálátásom a falusi gazdálkodásra meg a mezőgazdasági munkára, úgyhogy nem én vagyok valószínűleg ennek a demagóg marhaságnak a célpontja.

Szerintem magyar mezőgazdaság nem létezik és addig nem is fog, amíg terület alapú a támogatás, és nem szövetkeznek az ágazati résztvevők. Egyébként meg évek óta szajkózom, hogy a megújuló energiaforrások (bioetanol, biodízel, energiafű) felé kellene tendálni, nem a kádárista háztáji gazdálkodást favorizálni. Értem én hogy a vezérben felébredt a kis falusi gyerek oszt nosztalgiázik, csak épp (sok minden más mellett) elfelejti, hogy a háztáji gazdálkodás leginkább azért jött létre hogy a falusi paraszt is tudjon legálisan GMK-zni, (meg hogy egy kicsit tupírozzunk a sertéságazat statisztikai mutatóin). Szóval a személyes érzelmeknek nem ez a helyes, és felelősségteljes megnyilvánulása. Ez megint csak parasztvakítás.

A családi gazdaság zsákutca, ennek ráadásul a terület alapú támogatási rendszer is alátesz. Az ugyanis egyértelműen a félfeudális Horthy érára hasonlító szerkezetben kulminált (kevés nagygazda, sok „nadrágszíj” telek). Ami végső soron nem lenne baj, de a központi (ráadásul garantált áras) felvásárlás torzítja a piacot, és semmi nem motiválja a gazdákat, hogy kikerüljenek a (viszonylagosan) kis munkaerő ráfordítással termelhető gabonafélék bűvköréből.

És ha külföldiek megveszik a (szent magyar anya- és termő-) földet, nem fogják másfél méter vastagságban felszedni és zsákokban elvinni. (Sőt a terményt sem, mert a mezőgazdaság úgy hatékony anyagilag, ha a piac és a feldolgozó ipar egybeesik a termőterülettel.) Viszont behozzák a tőkét és a technológiát, munkahelyet teremtenek, és ráadásul újra lesz értéke a földnek.

Boldog Újévet! Mondhatnám. De akinek boldogan indult az évkezdet annak ez csak papucs orrán pamutbojt, a nagyobb halmazt jelentő küszködőkön meg úgysem segít. Úgyhogy..., mindegy.

Még mindig erősen foghíjasan írogatok ide, aminek magánéleti buktatók, kitérők és fordulatok állnak jórészt a hátterében, no meg az, hogy a kreatív energiáimat más egyebek kötik gúzsba. Jelesül, és többek között: kiléptem a forradalmi hevületemmel a nagy-nyilvánosság elé. Ráadásul a visszajelzések alapján arra jutottam, hogy a számtalan (vagy számos) futó művészeti projektem mellett ezen a fronton is muszáj továbbra is odatenni magam. A Visszakézből kiállítás ugyanis zajos fogadtatásra lelt itthon és külföldön, ezért nem hagyhatjuk kihűlni a dolgot. (Részletek hamarosan.)

Persze kaptunk kritikát is bőven. De a jobboldalon megnyilvánuló egykor volt pártállami káderek félművelt fröcsögése is inkább pozitív felhanggal esett latba. Nem mondom, hogy köszönöm, de egyfajta megerősítésként vettem. Viszont azoknak akik kommunista, büdös-szájú prolinak tituláltak, álljon itt egy családi anekdota:
Az egykor kulák nagypapám (aki most 99 évesen - félő - hogy újra megéli, hogy egy újabb diktatúra törli a bakancsát a családba) több mint 15 évvel ezelőtt amikor a több szekérnyi szervestrágya és a vasvilla (valamint személyem) összefüggéseit felismervén értelmiségi státuszomra hivatkozva akartam kibúvót keresni, lakonikus nyugalommal kijelentette:
- Értelmiségi?? Paraszt vagy fiam!

És ezt mindenki értelmezze úgy ahogy jólesik.

Mivel a pénz kisebb helyet foglal, mint a képek, és viszonylag könnyebb lakbérként felhasználni úgy döntöttem, hogy áruba bocsájtom halhatatlan lelkem tárgyi manifesztumait. Felfogható karácsonyi akciónak is, ha nem is feltétlenül ajándékként, hanem mondjuk inkább befektetésként. Mert nem nehéz belátni, hogy a kortárs képzőművészet értékállóbb mint egy OTP vagy egy MOL részvény. Szóval kiárusítás van, minden eladó, lehet nézelődni a honlapomon és az onnan szerteágazó linkeken, de a kényelmesebbeknek a Facebookon összegereblyéztem a javát, árakkal és egyéb paraméterekkel. De persze alkudni is lehet, a tisztesség keretein belül…

A lovakról.

Az hogy mi a művészet az Andy Warhol (és a pop art) óta egy különösen összetett és bonyolult kérdés lett. Csak igen korlátolt és arrogáns emberek tudnak rá kategorikus és egyszerű választ adni. De szerintem szinte biztos, hogy egy művész fokmérője nem az, ki hogyan tud egy lovat lerajzolni, vagy tud-e egyáltalán.

Persze mondhatnánk művész az akit a környezete, a közönség. a kritikusok és a művészettörténészek annak tartanak. Mondhatnánk, de nem nehéz belátni hogy kortársak esetében ez nem lehet mérvadó vezérfonal, hisz sok életében ismert és elismert művész esik ki később az egyetemes kánonból, mások pedig csak haláluk után kerülnek az érdeklődők látóterébe. Sok múlik persze a kapcsolatrendszeren és a marketingen is. Banksy-t például sokkal többen ismerik, és így többre is tartják, mint a szintén a street art területén alkotó Blu-t vagy Os Gemeos-t, pedig véleményem szerint az utóbbiak sok tekintetben sokkal többet mondanak. Mert a művészet lényege a kommunikáció. A meg nem értett művész valamit rosszul csinál, az a kép amit magyarázni kell csak színes illusztráció.

Szóval ha mindenki tudja hogy az a festékfolt egy ló, és mindenki tudja hogy az a ló mit szimbolizál és az a szimbólum mit üzen, akkor többet mondtam vele mint egy realisztikus festménnyel.

Szerintem.

Miért így?

A független jelző jelen esetben nem azt jelenti, hogy nem húzunk egyetlen politikai tábor vagy világnézet irányában sem. Még akkor, sem ha a kis hazánkban jelenleg dívó pártosított és az érthetetlenségig leegyszerűsített viszonyrendszerben ez még akár igaz is lehetne. Itt és most azt jelenti, hogy nem egy műhely vagy egyesület színeiben tesszük, amit teszünk, hanem önállóan függetlenként. Mert egyébként én személy szerint politizálok. Nem abban a koordináta rendszerben, amiben ma egy átlagos választópolgár, de politizálok.

Mint azt már többször elmondtam, itt ezen a blogon is, és máshol is: anarchista vagyok. Valahogy így alakult. A szüleimtől kapott útravalót így sikerült értelmeznem és lefordítanom a saját életemre. Mindig azt tanították, hogy az életemért, a tetteimért és környezetemért elsősorban én vagyok a felelős, és mindig minden tőlem telhetőt meg kell tennem, nem csak a magam igazáért, de másokéért is. Különös tekintettel azokra, akik erre - így vagy úgy, de - nem képesek. Mindig azt tanították, hogy mielőtt valakiről ítéletet mondok mindig próbáljam magam beleélni a helyzetébe, és még ha akkor sem értek vele egyet azért próbáljam megérteni. És végül apámtól az tanultam, hogy soha semmilyen körülmények között ne adjam fel az elveimet. Akkor, se ha más se marad nekem.

Hát így.

Hogy miért?

Művészként úgy érzem, birtokában vagyok valamiféle egyetemes igazság valamely vetületének, de igazából ennek nem vagyok, nem lehetek tudatában. Viszont valószínűleg ezért van bennem a zsigeri ellenérzés a hatalmat gyakorlókkal szemben, akik viszont önön fontosságuk teljes tudatában úgy gondolják – tévesen, hogy birtokukban van az egyetlen és teljes igazság. Ha pedig az általam oly nagyon rajongott kultúrát és művészetet, annak szabad szellemét akarják maguk alá gyűrni, akkor kinyílik a bicska a zsebemben.

Bicskanyitogató, ahogy az Új Színházat egy pitiáner politikai játszmában a szélsőjobb játszóterévé aljasították. Bicskanyitogató, ahogy József Attila szobrát feláldozzák egy sosem volt félfeudális aranykor felett merengve. Bicskanyitogató, ahogy a köztereket átnevezik, ahogy kisajátítják a saját szimbólumrendszerük számára. Bicskanyitogató, ahogy ellehetetlenítik az alternatív színjátszást, ahogy központosítják és összevonják a múzeumokat, ahogy megvonják az oktatási intézmények autonómiáját. Bicskanyitogató, ahogy az állami támogatás fejében elveszik a filmesektől az utolsó vágás jogát, ahogy megszüntetik vagy megszállják a közalapítványokat, ahogy megfélemlítik a sajtót.

És bicskanyitogató, ahogy a képzőművészetet a politika képeskönyvének illusztrációjává alacsonyítják.

Hát ezért.

Az előző bejegyzésben megpendítettem, hogy az internet pusztájába kiáltott szavakat tettek is követik majd. Hát most csoportos kiállítást szervezünk november végi megnyitóval. Az államilag meghatározott 15 témát mi is feldolgozzuk, vizuálisan reflektálva a regnáló hatalmat jellemző visszásságokra. Nem a közpénzeket osztogató udvari lakájok lábához dörgölőzve, hanem a művészet és a történelem iránti alázattól vezérelve.

Mert:

Hazánkban hihetetlen arroganciával folyik a központosítás, a hatalom lehető legkoncentráltabb formábban történő kisajátítása. Ez mind az anyagi javak és termelő eszközök, mind pedig a hatalmi ágak és jogok teljes körű elbitorlásával a szemünk előtt játszódik le. A polgárok pedig a jog és létbiztonság helyett demagógiából gyúrt nemzeti gumicsontokat kapnak koncként, ami csak a gyűlölködés árkainak mélyítésére és a közügyektől való elfordulást segíti.

A Kerényi elvtárs miniszterelnöki megbízott a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nevében olyan műveket rendelt, amik jól példázzák a jelenlegi rezsim kultúráról alkotott képét. A hatalom számára művészet nem más, mint eszköz, amivel felépítheti sosem volt mitológiáját, egy nagymagyar giccset, amivel önmagukat fényezik, és amivel egyben elvakítják a tömegeket.

Szomorú hogy ehhez művészek adják a nevüket és műveiket. Persze a művész is csak ember és a piacról él, de nem szabadna, hogy a hatalmat ily módon bárki is támogassa. Mert a hatalom támogatása is csak látszat, a hatalom nem érti és nem szereti a művészetet, csak használja, kihasználja! Nem célunk és tisztünk ítélkezni a most született művek és értékük felett. Nem sajnáljuk a rájuk elköltött közpénzeket sem. De a magunk módján szeretnénk tiltakozni a jelenlegi hatalom kultúrpolitikája ellen a saját eszközeinkkel. Művészettel a művészetért. Ha másként nem megy, így, visszakézből!

Ami kis hazánkban újabban a kultúra meg a művészet tárgykörében folyik, az több mint bosszantó. Gusztustalan és vészterhes is egyben. A jelenlegi rezsim nem tiszteli, nem érti, nem ismeri, csak használja a különböző művészeteket. Persze ez nem sikerülne, ha a másik oldalon önös érdekből, önként és dalolva nem mennének sokan a táncba. Értem én, sőt a bőrömön érzem, hogy a művész is ember, s mint ilyen a piacról él, de én úgy gondolom, hogy a hatalom ne támogassa a művészetet, és művészet ne támogassa a hatalmat! Mert a diktatúrák és az a felé masírozó rendszerek csak arra használják a művészeteket, hogy egy sosemvolt mitológiát építsenek fel, amivel önmagukat fényezik és amivel egyben elvakítják a tömegeket.

Szép lassan elveszünk egy nagy népnemzeti giccsben, miközben rajtunk röhög a világ felvilágosult fele. De a legújabb kormányzati agyrém már annyira túlmegy minden határon, hogy amellett nem lehet szó nélkül elmenni. A labda most a mi térfelünkön pattog, és mi nem habozunk kihasználni a ziccert. A saját eszközeinkkel, a saját hatáskörünkben, de hangosan és látványosan fogjuk kifejezni, hogy nem tetszik a rendszer!

Hamarosan jelentkezünk!

Oké, tudom, van némi előnye a tündérhercegnőimnek egy átlag gyerekkel szemben a vizuális neveltetés terén, de akkor is meg tudnak lepni. Néha. Nem arra gondolok hogy miket rajzolnak, hanem hogy a látásmódjuk mikre nem sarkalja őket. A hétvégén a nagyobbik ötletétől vezérelve például összegyűjtötték a színeket a nagyszülői ház kertjében. És nem csak a kezdő gondolat de az eredmény is jó lett!

Imhol az eredmény: paletta.

Már az előző kormány által tervezett ingatlanadó kapcsán hangot adtam nemtetszésemnek. De a mostanival szemben az legalább - a társadalmi igazságosság nevében - differenciáltabb volt, és akkor még nem beszéltünk a jóval kisebb mértékéről sem. Persze értem én a rezsim kétségbeesettségét, hiszen az eladósodott munkanélkülieket nem nagyon érinti a  27 százalékos áfa, nem beszélve a jövedelmeket sújtó megnövekedett adó és járulékterhekről. Tehát tőlük nem nagyon jön be pluszpénz. Lakásuk viszont még van. Jobb esetben. És így akár már egy 12 milliót kóstáló albertfalvai 50 négyzetméteres panellakás után is be lehet szedni havi cca. 30 ezer (!) forintot.

Nagy probléma nem lesz. A hajléktalanság ugyanis (tulajdonképpen) be van tiltva...

A közelmúlt eseményei (Dörner ügy, olaszliszkai újnyilas megemlékezés) felfrissítették az antiszemitizmus körüli diskurzust. És ennek kapcsán nekem új színként tűnt fel a jobboldali retorikában az antiszemitizmus tagadásának megjelenése. Eszerint antiszemitizmus nem létezik, azt csak a zsidók találták ki, hogy ezzel is megtámogatva a meg sem történt Holokausztot lelkiismeretfurdalást okozzanak az igaz keresztényeknek,  és ezzel sakkban tartva őket megszerezzék a világuralmat.

Az efféle méretes logikai svédcsavart magában foglaló érvelés számomra csak egy dolgot bizonyít, hogy az antiszemitizmus a hülyék vallása.

(Persze amikor megpróbálok rávilágítani az érvrendszer nevetséges ellentmondásaira, egyből mocskos zsidó leszek.)

Már a Kincskereső kis ködmön részleteinek másodikos szöveggyűjteményben való szerepeltetése is okozott némi nehézséget a nagyobbik tündérhercegnőmnek, és ezzel párhuzamosan pedig ugyanannyi - ha nem több - morgást nekem. (Pedig a porontyom finoman szólva sem tartozik a gyengébb felfogásúak körébe, de mind a szöveg szókincse mind a nyelvezete meghaladta a képességeit.) De az ősz illusztrálására beemelt versek szerintem még inkább elrugaszkodtak a realitás talajától, mármint ha az átlag nyolcéves szövegértési szintjét nézem. Két idézet ami elvileg és a tanterv szerint magától értetődő kellene hogy legyen kisiskolásnak:

"Augusztus: ég, ég, kék terem.
Dinnyék. Meglékelt végtelen."
(Rigó Béla: Naptár)

"A nyár hegedűjén
ősz bánata szól."
(Juhász Gyula: Ének)

Nos, én még csak-csak elmagyarázom a gyermeknek, hogy ki kivel van, de minden rosszindulat és előítélet nélkül, élek a gyanúperrel, hogy akadnak háztartások ahol nem fognak ilyesmivel szöszmötölni. Aztán csodálkozunk ha kitermelődik egy újabb generáció amelyik nemhogy ferde szemmel néz költészetre, de még olvasni sem nagyon szeret.

Gyakran hangzik el a hazai popszakma körüli eszmefuttatásokban, hogy az illető zenekar vagy szólóénekes mekkora nagy karriert futhatott volna be, ha nyugaton illetve angol nyelvterületen látta volna meg a napvilágot. Ezeknek a földtől jócskán elrugaszkodott megállapításoknak az illusztrálására javaslom mindenki vesse össze az épp párhuzamosan futó magyar és amerikai X-faktor tehetségkutatók emberanyagát. Merthogy az USA-beli középrosta 162 résztvevője közül akármelyik játszva és magasan megnyerné a nálunk futó versenyt.

Olvasom a kedvenc hetilapomat, és közben vadul zakatol a fejemben a pénztárgép, aminek hangjára elbújik a legbelsőbb énemben eltemetett matematikatanár. Ezért most a gondoskodó állam illusztrálására egy szöveges példa következik, kedves internetező gyerekek!

Adott két cég akik területileg ugyanott, ám időben egymás után nyújtják ugyanazt a szolgáltatást.

A., Az egykori pécsi vizellátásról gondoskodó PV Zrt. a 2002. és 2006. között évi 240 milliós árbevétel mellett 90 millió osztalékot fizetett az önkormányzatnak miközben 700 milliót fordított hálózatfejlesztésre.
B., A Tettye Forrásház Zrt. ez évi várható árbevétele 110 millió (miközben a vízdíjakat mintegy 5%-kal emelte, és az alkalmazottak számát harmadával csökkentette valamint megszüntette a béren kívüli juttatásokat), osztalékot nem fizet, nem fejleszt, viszont felvett 1,3 milliárd hitelt önkormányzati fedezettel.

Kérdés, hogy mekkora összeg vándorol évente a Fidesz pártkasszájába az erőszakos államosítás után?
(Az egyszerűség kedvéért nem számoljuk azt az évi 500 milliót, amit állítólag a PV Zrt. 48%-át tulajdonló francia Suez leányvállalatai révén kimenekített az országból.)

Mostanság nem nagyon főzök. Nem nagyon van kinek, és igazából nincs is hol, a mostani konyhám csak jelzés értékű. De enni azért kell, és nem mindig lehet a tápanyagokat a maguk nyers valójában bevinni a szervezetbe. Persze a gasztronómia hanyagolása az alapanyagok fellelhetőségén, és spektrumának beszűkülésén is meglátszik. A minap is csak tojás, krumpli, szikkadt kenyér, majonéz és némi hagyma volt hirtelen elérhető. A majonézes krumplisaláta helyett, kis gondolkodás után sikerült megalkotnom azt a szendvicset ami akár a családi legendárium része is lehet majdan.

Két szelet bundáskenyér közé majonézes hagymás krumplichips került!
Utána sör. Meg az özönvíz...

A magam módján megemlékeztem az Apple atyjának haláláról, pedig az érdeklődési köröm és a keblemet dagasztó nemzeti érzelmek okán kicsiny hazánk jeles építészének a nekrológját kellett volna előbb megírnom. De kicsit átpolitizáltnak éreztem Makovecz Imre munkássága körüli diskurzust, gondoltam hagyom leülepedni a dolgokat. Persze az életművet nem érinti a politikai hovatartozás, és engem ez nem is igazán érdekel ebből a szempontból. annak ellenére (vagy azzal együtt) hogy mélységesen megvetem azokat az embereket - művészeket meg főleg - akik a hatalom lábához törleszkednek, vagy szembeállásukat önös érdekből utólag eltúlozzák.

Makovecz európai értelemben is haladó gondolkodású és jelentős építész volt, az organikus építészet hazai zászlóvivője, sok emblematikus épület tervezője. Kár hogy a kilencvenes évek után szembement egykori, a stíluson belüli célkitűzésével és a természeti és népi formákat újraértelmezés nélkül felnagyítva kezdte el használni, átbillenve a giccs témakörébe. És ezt ráadásul észre sem vette, mert jó magyar szokás szerint az egykori lázadóból élete végére egy arrogáns zsarnokká vált. A határainkon túl, így inkább csak mint nagy ígéret került be az almanachokba, és hírnevét olyan nem lényegtelen mellékszálak is erodálják, mint a kivitelezés minőségének hanyagolása.

Makovecz iskolapéldája annak, hogy egy művész ne politizáljon, illetve ne a politika legyen a kreativitása legfőbb mozgatórugója!

Minél inkább intézményesül egy vallás, annál messzebb kerül a nagy és örökérvényű transzcendenciától. Minél több anyagi és anyagias vonzata van a hitnek, annál több emberi tulajdonságot aggatnak a megfoghatatlan, természetfölöttinek nevezett részletekre. Ez még persze nem lenne olyan nagy hiba, de az ebből fakadó logikai hézagokat megkérdőjelezhetetlen dogmákkal töltik ki, elvetve azt a mindenek fölött álló attribútumot, ami elemel minket a természet többi teremtményétől. Ez pedig az önálló, szabad gondolkodás, aminek alappillére a logika, felhajtóereje pedig a szkepszis. Többek között ez az az ok, ami miatt nem érzem egyik egyházhoz sem tartozónak magam (bár hitgyakorló római katolikusnak neveltek), és csak egy vallás van, amit kulturálisan és logikailag is hellyel-közzel elfogadok. Ez a vallás viszont a magyar állam (illetve a KSH és a népszámlálási kérdőív online verziója) szerint nem létezik, mivel kis hazánkban nem társul hozzá egyházi felépítmény. Ebből is látszik hogy nem a vallásunkra kíváncsiak, hanem arra, hogy szerintünk mely egyházakat kellene az adóforintokból támogatni.

Meghalt Steve Jobs. Nagy formátumú ember volt, sok mindent létre hozhatott volna még, de így is teljes egész az életműve, és abból mit sem von le a korai halála. De! De nem igazán értem körülötte ezt a hatalmas mizériát. Vagy inkább hisztériát. Illetve dehogynem értem! Be is villant a Fight Club c. műremekből az Apple Store felrobbanó kirakata. Gyönyörű, mély értelmű képek, de még Fincher is csak sejdítette, hogy az Apple mekkora nagy szimbóluma a fogyasztói társadalom talajvesztésének. A jelek szerint.

A napi ingázás színvonalát mifelénk jelentősen emelik a Stadler cég Flirt tipusú motorvonatai. Tényleg európai az utasok kiszolgálása minden tekintetben, talán egyetlen hibaként az róható fel hogy szerelvényenként mindössze egy darab illemhely található rajtuk. (Tudom-tudom: ez még mindig több mint amennyi a Gödöllő-Budapest viszonylatban közlekedő HÉV-en található.) De a Hatvanig közlekedő utasok között a több mint egyórás út során nem csak az - általában vizelet visszatartással küszködő - alsó és legfelső életkori sávba tartozók igényelhetik teljes joggal ezen szolgáltatást. Szóval el tudok képzelni olyan élethelyzetet, amikor elégtelennek bizonyulhat a lehetőség. Főleg ha az az egy WC is elromlik. Amit aztán persze jó magyar szokás szerint nem megjavítanak, hanem táblával látnak el. Ami ráadásul (nem) kicsit ironikus helyzetet teremtve természetesen a használatban lévő sablon szöveget tartalmazza:

„A mellékhelyiség nem használható, kérjük, keressen másikat! Szíves megértését köszönjük!”

És aki keres, az talál. Vagy nem…

Nem vagyok az a mániákusan rendszerető ember - hogy finoman fogalmazzak - de nekem is szükségem van az ismert algoritmusok egy felsőbb szintű rendszerére, hogy megőrizzem az illúziót, miszerint magam irányíthatom az életem. Szóval minél több miértre szeretnék részletes és kielégítő választ kapni. Például: miért kapok változó rendszerességgel a kedvenc pizzériámból a megrendelt 24 centiméteres pizza helyett 32 centiméterest?

(A 24 centis áráért, természetesen.)

Tegnap megnéztük Iñárritu Biutiful című filmjét a Magyar Narancs jóvoltából. Hát nem egy könnyed szórakozást nyújtó műremek. Viszont üt. Ennyi dráma négy filmre is elég lenne, de mi mást is várhattunk volna. Barcelona sötét oldala, széteső kapcsolatok, nyomor, kizsákmányolás, betegség, halál. Sok halál. És persze nyughatatlan szellemek.

Nem csoda, hogy kissé sokkolva közelítettük meg a Szemere utcában parkoló autónkat, ahol az est vizuális lezárásaként egy polgártársunk épp egy próbababa fejét gyömöszkölte egy reklámszatyorba - a film és a fényviszonyok hatására - fölöttébb ijesztő módon...